Első félmaratonom

Pályán való futásom története tavaly előtt nyáron kezdődött.
Egy szép napon iskolából hazafele menet épp elment a busz, ilyen esetekben általában gyalog elindulok. Nem szeretek egy helyben állni, ha haladhatok is. Ezen a bizonyos napon séta közben elkezdtem szaladni, és futva, sétálva tettem meg azt a szerény 2 km-t hazáig. E „véletlen” folytán ráébredtem, hogy milyen jó futni. Pár napon belül találtam egy lányt a kollégiumból, aki épp az őszi félmaratonra készült, így hozzá csatlakoztam, és kocogtunk vagy 35 percet, de többször be kellett várnom őt, így legközelebb – még ugyanazon a héten – egyedül mentem futni, kb. 8-9 km-t, majdnem egy órát. A nagy lendület itt abba is maradt egy időre. Legközelebb egy őszi terepfutóversenyen húztam cipőt – akkor még nem futót – a lábamra, ahol 10 km-t mentünk egy barátnőmmel, akivel félúton megbeszéltük, hogy a célnál bevárom, így 1:10 alatt sikerült beérni. Ezután még sok bíztatás kellett , - amit meg is kaptam, melyért ezúton is hálás vagyok – és nagy elhatározás, hogy belevágjak a futásba, mint mozgásformába.

Márciusban megvéve első futócipőmet elkezdtem változó rendszerességgel, heti kétszer edzeni, majd áprilisban beneveztem az első utcai versenyre, ahol a 10 km-es táv során a kezdők valamennyi hibáját elkövetve megspóroltam, hogy cikkek hosszas sorát kelljen böngészni és győzködni magam azok igaz voltáról. Bár még így is 1 órán belül sikerült célba érni, de utána kellett egy pár verseny, hogy önbizalmamat vissza nyerjem, pláne, hogy eljussak a félmaratonig.

Már ekkor nagyon határozottan megfogalmazódott bennem, hogy ki akarok menni Jeruzsálembe és futni akarok, valamint az is, hogy, ha kimegyek, akkor legalább egy félmaratont szeretnék futni. Amikor a kiinduló csapatért imádkozott pásztorunk a futók mögé állva – hogy elkapjam őket – nagyon erős vágy jött létre bennem, hogy egy év múlva én is itt szeretnék állni. Akkor erre még nem láttam sok esélyt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyen rövid idő alatt ki lehessen jutni Izraelbe.

Augusztusban csatlakoztam egy futóklubhoz, januárban pedig átmentem a haladókhoz, ami nagyon kemény időszak volt az edzések szempontjából. Nem kevésszer bizonytalanodtam el jeruzsálemi nevezésemet illetően, meghagyva a lehetőséget, hogy változtatva azon csupán 10 km-t fussak. De milyen nagyszerű dolog, hogy az ember körül mindig vannak olyan személyek, akiken keresztül bíztatást kap kellő időben.
Az izraeli utazással kapcsolatban már régebben megfogalmazódott bennem, hogy az első alkalommal, amikor kimegyek tavasz legyen, amikor legszebb az ország, és nyílnak a szebbnél szebb virágok. Igazán csak az utazás előtt egy héttel kezdtem el felfogni, hogy mi történik velem. Elérkezett a verseny napja, először kicsit korainak tűnt a 6:45-ös rajt, de a hőmérséklet gyors emelkedése miatt ez volt a lehető legjobb időpont. A rajtot követően kb.5 km után beállt a mezőny, nem volt gond az előzésekkel. Azt, hogy mikor rajtoltam el csak nagyjából tudtam, nem volt órám, ami mérje a kilómétereket, a karórámra pedig csak nagyon végszükség esetén szerettem volna ránézni, de erre nem került sor. Nem tudtam, mióta futunk, egyre csak vártam a kilométerjelző táblákat, - bár nagyjából meg tudtam ítélni a távot, azért mégis örömöt okozott az első kiírás:17 km.

Volt egy-két pont, ahol elbizonytalanodtam, de összességében nem volt annyira nehéz utólag visszanézve, mint ahogy számítottam rá. Azért az utolsó nagy emelkedő igazán emberpróbáló volt. Átjutni a célvonalon nagy megkönnyebbülés, de az időt ekkor még mindig nem tudtam. Kiutazás előtt többen kérdezték mire készülök, ilyenkor csak azt mondtam, hogy jó lenne két óra körül, vagy inkább azon belül. Titokban reméltem, hogy sikerül ennél hamarabb célba érni, de ezt nem mertem senkinek se mondani, még Istennek se említettem, csak legbelül volt egy vágy, hogy minél jobban fussak Isten dicsőségére. Hiába volt a nagy kijelző a célban, én azt nem vettem észre. Amikor beértem, akkor néztem először az órámra és nagyjából kivettem, hogy sikerült azt az időt megközelíteni, esetleg lehet, hogy még jobbat is, amit csak titokban reméltem.
Ekkor már majdnem elsírtam magam. Mindent pont úgy kaptam meg, ahogy vágytam rá. Izrael, tavasszal, futóverseny, félmaraton és a célidő! Amíg kint voltunk és meg tudtam nézni az eredményt még csak a bruttó célidő volt fenn, de ez nem volt egyértelműen kiírva. Azt már csak itthon láttam, hogy a remélt célidőnél két perccel hamarabb sikerült teljesítenem a távot. Ekkor eszembe jutott egy barátnőm utazás előtti utolsó sms-e, amiben azt írta, hogy „felül fogod múlni magad, majd meglátod”.

Isten megadta, hogy még a vártnál, reméltnél is jobbat fussak, dicsőség Neki!